"…May the road rise to meet you,/Térjen az út lábad elé!
May the wind be always at your back, /Mindig hátadnak fújjon a szél!
May the sun shine warm upon your face, / A nap melege süsse arcod,
the rain fall soft upon your fields, / mezőidre lágy eső hulljon,
until we meet again,/ és amíg újra találkozunk,
may God hold you in the hollow of His hand." / hordozzon tenyerén az Úr!" (Ír áldás)

Őszintén megvallom, mikor egy utazási kiállításról beszerzett ír prospektusokat nézegetve két barátnőmmel, kolléganőmmel, Demján Esztivel és Tóth Ildivel nagy hirtelen arra az elhatározásra jutottunk, hogy menjünk el Írországba, vajmi keveset tudtam az Európa (észak-)nyugati csücskében elhelyezkedő szigetről. Gondolataimban a druidákról és keltákról iskolás koromban olvasott legendák, a Sinn Féin párt körüli botrányokról, az IRA radikális szárnya által elkövetett robbantásokról és az uniós csatlakozást követő - ír csodaként is emlegetett - dinamikus gazdasági fellendülésről szóló hírek keveredtek a szigetlakókat a XIX. század középétől sújtó Nagy Éhínségről és az az elől az Új Világba és Ausztráliába kivándorolt írek millióinak sorsáról beszámoló könyvek elmémben beleívódott megható soraival. A repülőjegy-foglalást követően természetesen minden lehetséges csatornát (több kilónyi útikönyv, Internet, kollégák helyi tapasztalata) felhasználtunk arra, hogy minél több információ birtokába kerüljük a nagy utazás előtt. Az elindulás előtti esték egyikére szervezett jó hangulatú "programegyeztetőn" persze már addig számunkra ismeretlen helységnevekkel, látnivalókkal, körülbelüli távokkal "dobálóztunk", miközben berajzoltuk a mintegy 2000 kilométeresre tervezett túra útvonalát egy hatalmas térképen.

Mai rohanó világunkban egy utazás természetesen nem indulhat tökéletesen zökkenőmentesen. A "busy" pénteki munkanap miatti késői indulást követően a brüsszeli körgyűrűn és a Charleroi-ba vezető A54-es úton kialakult dugóban ücsörögve magunkban szomorkodva már azt tervezgettük, hogyan is kell átalakítanunk majd a programot, ha lekéssük az aznap délutáni repülőgépet. Csak akkor könnyebbültünk meg, amikor (Tóth Zoli gyorshajtásának hála) a RyanAir által megszabott időhatár (40 perc) vége előtt pár perccel lihegve odaértünk a légitársaság pultjához. Innentől kezdve már minden sínen volt. 17.35-kor izgalommal telve szálltunk fel a gépre, ahol a cc. 1,5 órás repülőút alatt végig egymás szavába vágva ecseteltük a ránk váró kalandokat.

1. nap (április 29., péntek) - Megérkezés Dublinba

18.30 óra körül szálltunk le Dublinban. Az útlevél-ellenőrzésnél az ír fickó rácsodálkozott magyar szolgálati útlevelemre, s tucatnyi kérdést tett fel terveinket, úticélunkat illetően. Útitársaim szerencsésebbek voltak, nekik már elég volt egy mosoly, s az "én is vele vagyok" megjegyzés. Akkor tudatosult bennünk, hogy valóban megérkeztünk Dublinba, amikor az egyik mozgólépcső le volt zárva, mert valakinek a gyomra nem bírta az elfogyasztott vélhetően nagyobb mennyiségű ír nedűt. Helyben vagyunk, megérkeztünk - konstatáltuk az ivási szokásukról (szerintem egyébként méltatlanul) elhíresült írekre gondolva.

Az első lépés természetesen a National-nél bérelt autó felvétele volt. Az ügyfélszolgálati pultnál szerencsére egy nagyon kedves nőhöz kerültük, aki azonnal a szívünkbe lopta magát közvetlen stílusával, poénos megjegyzéseivel, s persze azzal, hogy semmilyen felesleges extra szolgáltatást nem akart ránk tukmálni. A szokásos formaságokat követően megkaptuk az autó papírjait és a kulcsot, és csomagjainkkal megrakodva elindultunk a parkoló felé. Én voltam az, aki minden lelkierőmet összeszedve először ült be a bérlet Opel Astra jobb oldalon lévő kormánya mögé, s remegve próbálta nem összetörni az autót az első körforgalomban. Mivel részletes dublini térképpel nem rendelkeztünk, emlékezetből és a táblákra hagyatkozva próbáltunk bejutni a belvárosba a szállodánkhoz. Sikerrel! S többször persze az anyós ülésen ülő Ildi váltásban való közreműködésével! Az autót egy - sajnos nem túl közeli - parkolóházban hagytuk, s gyalog cipeltük cuccainkat a Christ Church templom mellett található Kinley House Hostel épületéhez.

Persze azonnal nekiindultunk a város felfedezésének. Dublin szórakozó- és művésznegyedében, a Temple Bar-ban kezdtük, A színes ajtófélfás, jópofa cégérekkel díszített kocsmák, a villódzó neonfények, az utcán hömpölygő jókedvő tömeg hihetetlen hangulatot árasztott, ami gyorsan átragadt ránk is. Az O'Connor Bridge-en átsétáltunk a Liffey folyó túloldalára is, egészen a vámház gyönyörűen kivilágított épületéig, a visszaúton a Trinity College impozáns épületegyüttese és a szomszédos Bank of Ireland, majd a Szent Patrick katedrális késztetett minket néhány éjszakai felvétel készítésére. A hostelbe természetesen ismét a Temple Bar-on át vezetett az utunk, s nem lett volna teljes az este, ha be nem térünk az egyik túlzsúfolt pubba egy jópofa ír sörre. Társaságunk is akadt két ausztrál srác személyében, akik egymás szavába vágva ajánlgatták nekünk a szebbnél-szebb írországi látnivalókat (na és egymást). Hajnali kettő körül hulla fáradtan estünk be emeletesen ágyainkba.

2. nap (április 30., szombat) - Dublin - Waterford

Reggel korán, mégis izgalommal telve ébredtünk. A hostel által biztosított könnyű reggelit (életemben nem ettem annyiszor lekváros kenyeret reggelire, mint ezalatt a 10 nap alatt) egy hozzánk csatlakozó magyar srác társasága tette emlékezetessé. A kissé lapátfülű fiú - otthoni kiábrándító alternatíváit feladva - ezüstre festett mozdulatlan "szoborként" kereste mindennapi kenyerét a turistáktól nyüzsgő ír fővárosban. Monoton hangon előadott bemutatkozó mondatain (Te mit csinálsz itt? "Szobor vagyok." Hogy hívnak? "Silverman.") még napok múltán is jókat derültünk.

Ezt követően kocsiba pattantunk és megkezdtük a sziget felfedezését. Már első reggel ízelítőt kaptunk a ránk váró útviszonyokból: keskeny, leginkább 1-1,5 autó számára kényelmes, dimbes-dombos tájakon átvezető, bár elég jó minőségű utakon kellett haladnunk. Első utunk - némi detour-ral fűszerezve - a Dublintól kb. 20 km-re délre található Powerscourt vízeséshez vezetett. A magas gránitfalról alázuhanó 124 méteres vízesés a Brit-szigetek legmagasabbika. Itt először éreztük azt - s szerencsére ez még több helyen is megismétlődött az út alatt -, hogy csak a miénk a látnivaló, hiszen rajtunk kívül csak néhány ember lézengett a vízesést körülvevő csodálatosan gondozott park érdekes fái között. A park bejáratánál találkoztunk később sokat emlegetett kedvenc írországi táblánkkal, amely arra utasította a látogatókat, "no antisocial behaviour" (azaz ne tanúsítsanak antiszociális viselkedést) a park területén. Persze nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk néhány fotót magunkról a tábla mellett - szájból lógó cigarettával, illetve a halántékunkhoz szorított, közelben talált vízipisztollyal. Mivel még hosszú út állt előttünk, a XVIII. század eleji Powerscourt-kastély és híres kertje több órát igénylő megtekintéséről le kellett mondtunk. Sajnos nem ez volt az egyetlen kompromisszum, amelyet meghoztunk a túra alatt.

A következő állomás Írország egyik legvarázslatosabb helye, Glendalough, azaz a Két Tó Völgye volt. A Szent Kevin által a VI. században alapított kolostoregyüttes festői romjai még jobban kiemelték a természeti környezet szépségét. Álmélkodva kapkodtuk fejünket, s nem győztük magunkba szívni a X. századból épségben fennmaradt 33 méteres kerektorony, valamint a Kevin konyhájának becézett XI. századi templom, s a XII. századi katedrális impozáns romjainak látványát, s nem tudtunk betelni a közel ezeréves hatalmas gránitkeresztek, régi síremlékek számunkra formabontó alakjával sem. Nehéz szívvel szakadtunk el innen, bár valahol mindannyian éreztük, hogy a Wicklow Mountains Nemzeti Park még további érdekességeket tartogat számunkra. S nem tévedtünk! A mintegy 1,5-2 kilométeres gyalogtúránk útvonalául jó érzékkel egy lápos területen átvezető fajárdát választottunk, amely a sárga hangával körülvett Lower Lake (Alsó-tó) mellett elhaladva az Upper Lake-hez (Felső-tó) vezetett minket. Ez utóbbi volt az első lélegzetelállító látvány Írországban, ahol ezen megírandó beszámolóra gondolva felsóhajtottam: "És hogy' fogom én ezt majd szavakba önteni???" A kristálytiszta tó felszínén tökéletesen visszatükröződött a parton szinte mértani pontossággal elhelyezkedő, színpompás fasorok és a tavat körülvevő magas hegyek lenyűgöző látványa. Azt hiszem érthető, hogy a parton álló régi gyűrűvár maradványai nem igazán vonták magukra figyelmünket.

Kanyargós utunk a Wicklow Gap-en (hágón) át vezetett tovább, a panorámát azonban a leszálló köd miatt sajnos nem igazán tudtunk élvezni. Rövid megállót tettünk a Browne's Hill dolmennél (kőasztalszerű építmény), amit az útikönyvek tanulsága szerint a Kr. előtti első évezredben kultikus célokra használtak. A kőépítmény távolról nem tűnt nagy számnak, s nem akartunk egy órát szánni arra, hogy a magánterületen álló dolment megközelítsük, így néhány fotó után továbbálltunk.

Egy Hollywood nevű kis településen némi energiát vettünk magunkhoz. Az út hátralévő részében is szívesen álltunk meg est-ebédelni kisebb falvak fogadóiban, amelyek kivétel nélkül családias hangulatot árasztottak. A sötétbarna fa bárpultnál sört kortyolgató helyi lakosok áthallatszó beszélgetései, a falu "hírességeiről" a falakon függő régi fotók /pl. Jim (The Doctor) Byrke, a bajnok focicsapat etc./ némi bepillantást engedtek részünkre az ír emberek mindennapi életébe.

Már kora este volt, mire a középkori hangulatát hűen őrző Kilkenny-be értünk. Így sajnos lemaradtunk a kerek és szögletes tornyairól híres, XII. században épült, s máig jó állapotban fennmaradt vár megtekintéséről, s csak kívülről csodálhattuk meg a Szent Canice katedrális, a Szent Ferenc és a Fekete Apátság impozáns romjait is. A hangulatos utcákon bandukolva az egyik házból csaknem a nyakunkba ugrott két - mint kiderült minimális angol nyelvtudással bíró - magyar fickó, akik otthoni fizetésük többszöröséért újították fel egy helyi gazdag pasas házát. Így esett meg, hogy egy valódi ír ház rejtett zugaiba is bepillantást nyerhettünk, ahol igen hamar összebarátkoztunk a tulaj édes kutyusával.

Aznapi utolsó látnivalónk a Jerpoint apátság volt, amelyet a ciszterci szerzetesek alapítottak 1180-ban. A szürkületben egy nagyot sétálunk a romok között, elérzékenyülve a XV. századi kerengő látványától, s vágyakozva próbáltunk bepillantani a magas kőablakok hasadékain, szemünkkel az útikönyvből ismert XIII-XVI. századi faragott síremlékeket, szarkofágokat kutatva.

Éjszakára egy waterfordi Bed & Breakfast-ben, az Ashbourne House-ban szálltunk meg. Az egész túra alatt ez bizonyult a legjobb (ám a legdrágább) választásnak. Mindannyian elámultunk a leginkább múzeumra emlékeztető házacska hangulatától, a falakon függő és a vitrinekben elhelyezett emléktárgyaktól, a tulajdonos néni kedvességétől és szolgálatkészségétől - na és persze a megérkezésünkkor bekapcsolt ágymelegítőtől!  A cuccok kipakolásakor Eszti szomorúan konstatálta, hogy digitális fényképezőgépének kijelzője eltörött. Némi csevely, egy forró tea és néhány házi sütemény elfogyasztása után fáradtan zuhantuk előremelegített, kényelmes ágyainkba.

TELJES BESZÁMOLÓ