Az i. e. 2. század végétől a Római Köztársaság befolyása elérte a Földközi-tenger nyugati és Franciaország déli részét. Ez a kapcsolatok kiterjesztéséhez vezetett Britannia és Róma között. Kezdetben ez csak a kereskedelemre vonatkozott. I. e.50 után Gallia meghódítása után a római befolyás egyre erősödött. Britannia meghódítása előtt a rómaiak már diplomáciai kapcsolatban álltak számos törzzsel. Ebben az időszakban a déli területeken új településforma jelent meg: az oppidum. Több ezek közül nemcsak politikai, gazdasági és vallási központként működött, hanem pénzérmék előállításával is foglalkozott. I. e. 55-ben Julius Caesar római hadvezér légióival büntetőhadjáratot vezetett Britannia ellen. Ennek az volt az oka, hogy a brit kelták segítették a gall keltákat Róma ellenében. Julius Caesar Kentnél szállt partra és több törzzsel is megütközött. Bár a hadjárat sikeres volt, de átütő sikert mégsem sikerült elérnie. I. e. 54-ben visszatért és legyőzte Cunobelin kelta királyt, majd hadisarc fizetésére kötelezte. Bár Britanniát nem sikerült elfoglalnia, de ez mégis politikai sikert jelentett Caesar számára.

Ebben az időszakban egyre több római telepes is érkezett Britanniába. Cunobelin törzsfőnök volt az első, aki politikailag egyesítette a déli területeket és őt már Rex Brittonumként hívták, bár halálával ez az államiság megszűnt. Időszámítás után 43-ban eljött a fő római invázió ideje Britannia ellen Claudius császár uralkodása alatt. A hadjárat sikere révén Britannia római provincia lett. A hadjáratot Vespasianus, későbbi római császár vezette i. sz.43-44-ben. Hódításai révén kialakult a nagyjából a mai Anglia alacsonyabban fekvő területeire korlátozódó Britannia provincia. A törzsek egy része meg sem próbált harcolni, azonban a kelták zöme a harcot választotta. I. e. 51-ben sikerült legyőzni Caratacust, a Catavellauni törzs vezetőjét, aki az invázió ürügyét szolgáltatta. Ezt követte a norfolki Boudica királynő lázadása 60-61 körül. A helyzetet végül Cnaeus Julius Agricola római tábornok és helytartó stabilizálta hosszú távon és a hódításokat kiterjesztette a mai Skócia déli részére. Az északi határ végül a Hadrianus fal kiépítésével alakult ki. A meg nem hódított területeken fennmaradt a kelta uralom. A római uralom fejlődést hozott Britannia számára. Új utak és városok épültek. Az első főváros Colchester volt, azonban stratégiai fekvése miatt, az addig jelentéktelen Londinium (a mai London) települést tették meg fővárossá. A kereszténység a 3. és a 4. században kezdett elterjedni. I. sz. 367-ben a kelta pikt és kaledón törzsek északról megtámadták a romanizált területeket. Emellett zavart okoztak a szász kalózok is a 3. század elején. A Római Birodalom ereje olyannyira meggyengült, hogy a római hadsereg 409 és 410 körül kivonult Anglia területéről, mivel a csapatokra máshol volt szüksége. Bizonyosfokú római adminisztráció még fennmaradt ezután is Britanniában, de az 450 körül már biztosan megszűnt a Római Birodalom részének lenni.

Az angolszász Anglia történelme a középkor korai szakaszától a normann hódítás közötti időszakot öleli fel. A Római Birodalom bukásától és az ezt követő Angolszász Királyság megalakulásától 1066-ig tartott. Az 5. és 6. századi angolszász Angliáról fennmaradt töredékes tudásanyagot egy Gildas nevű 6. századi brit írónak köszönhetjük. Erre az időszakra tehető a legendás Artúr király uralkodásának ideje is, bár azt nem sikerült tisztázni, hogy ő valóban létező személy volt-e. Az Angolszász Krónikát az angol nép történetéről a 9. századtól kezdték írni, mely szentek életéről szól, azonban költeményeket, régészeti leletekkel kapcsolatos leírásokat és helyiségneveket is tartalmaz. A 7. és 10. század közötti időszak fő témája a kereszténység elterjedése és Anglia politikai egyesítése volt. A feltételezések szerint a kereszténységet három irányból terjesztették el Angliában. Róma délen, Skócia és Írország északon, illetve nyugaton fejtette ki a hatását. 500 környékén Anglia területén hét kisebb, önálló királyság létezett: az úgynevezett Heptarchia ( Northumbria, Mercia, Kelet-Anglia, Essex, Kent, Sussex, és Wessex ). Az angolszász királyságok gyakran léptek háborús koalícióra.

Az angol polgári forradalom alatt az 1640-től a század végéig tartó eseménysorozatot értjük, mely I. Károly és így a monarchia (időleges) megdöntéséhez vezetett. Kezdetétől 1642-től számos történész a történelmi újkort számítja.

Bővebben