1933-ban az egységes földalatti hálózat, a Metropolitan vonal és az összes városi, illetve független busz, valamint villamoshálózat egyesült. Ezzel létrejött a London Passenger Transport Board /LPTB/ (Londoni Személyszállítási Testület), egy önálló és önellátó társaság, amely 1933. július 1-jétől kezdte működését, később felvette a London Transport nevet.

Megalakulását követően a vállalat elkezdte egybeolvasztani a különböző metróvonalakat egyetlen hálózatba. Minden vonal saját nevet kapott annak érdekében, hogy megkülönböztethető legyen. Ehhez 1933-ban új térkép készült Harry Beck tervei alapján. A térképen szerepelt a District line, a Bakerloo line, a Piccadilly line, a Edgware, Highgate and Morden Line, a Metropolitan Line, a Great Northern & City Line, az East London line és a Central London Line. Ez a térkép volt az alapja a ma is használatos londoni metró térképnek. A Waterloo & City line nem került fel a térképre, hiszen nem volt az LT része, ekkor azt még a Southern Railway vasút üzemeltette.

A London Transport bejelentette egy nagyszabású átalakítási és korszerűsítési projekt kezdetét New Works Programme (Új munkálatok programja) névvel, ami a Metropolitan vonal fejlesztésének közzétételét követte. Ez a projekt többek között a vonalak kiterjesztésére, az üzemeltetési jogok átvételére a vasúttársaságoktól, valamint a teljes metrórendszer vonalának villamosítására fókuszált. Az 1930-as és ’40-es években a vasútrendszer több szakaszát is átalakították a metrórendszer felszínen futó részévé. A mai metrórendszer legrégebbi szakasza a Central vonalán található Leyton és Loughton között, amely vasúti pályaként épült hét évvel a földalatti megszületése előtt.

A vállalat (LT) időszerűnek látta néhány veszteséges vonalszakasz megszűntetését. A London Passenger Transport Board megalapítását követően a Metropolitan vonalán Verney Junction és Brill között a járatokat végleg leállította. A vonal végállomását áthelyezték Aylesburybe.

A Második világháború kitörése a fejlesztési munkálatokat nagyban hátráltatta. Az 1940-es évektől a Blitz művelet miatt nagyon sok metróállomást óvóhelyként használtak légitámadás idején, illetve éjszakánként. A hatóságok eleinte ellenezték az ötletet, illetve igyekeztek megakadályozni ezt, később azonban hálóhelyekkel, latrinákkal és étkezőhelyekkel látták el a helyiségeket. A háború előrehaladtával nyolc londoni mély-építésű óvóhelyet építettek (mindegyik 8000 fő befogadására volt alkalmas) azonban a terveket úgy készítették, hogy a háborút követően a Northern line új expressz nyomvonalává alakíthassák. Sok állomást (ma többnyire használaton kívüliek) kormányzati irodaként használtak, így például a Down Street adott helyet a Vasúti Vezető Tanácsnak, valamint a War Cabinet (Háborús Tanács) tárgyalások helyszínének is helyt adott egészen addig, amíg a Cabinet War Rooms (a brit kormány földalatti hadműveleti központja) elkészült. Továbbá a Brompton Road állomást rakéta elhárítási irányító-központként használták, melynek fennmaradt felszíni épületét ma a Londoni Egyetem (London’s University) Királyi Tengerészeti alakulata használ.

A háború után az LPTB utolsó intézkedéseinek egyike a Central Line fejlesztésének megkezdése volt. A vonal nyugati irányú meghosszabbítása West Ruislip állomásig 1948-ban befejeződött, míg a keleti irányú kiterjesztés Epping állomásig 1949-ben ért véget. Az egyvonalas Epping és Ongar közti szakasz villamosítását 1957-ben fejezték be.