A Gatwick megnevezés 1241-re datálható, ekkortól ugyanis egy ilyen nevű földbirtok helyezkedett el a mai repülőtér helyén egészen a 19. századig. A név az angol-szász szavak összeolvasztásából ered: gāt (goat), azaz kecske és wīc (tejgazdaság), így modernizált szövegkörnyezetben jelentése kecskefarm. 1891-ben a London-Brighton vasútvonal mentén egy lóversenypályát létesítettek, melyhez vasútállomás épült, illetve mellékvágány a lovak istállóihoz. Akadályversenyeket és síkterep-versenyeket (galopp és ügető) rendeztek itt. Az első világháború idején itt rendezték a Grand National (Nemzeti Nagydíj) versenyt.

1920-45
1920-ban a lóversenypályával szomszédos terület (Hunts Green Farm) repülőtérként üzemelt, melyre a hivatalos engedélyt 1930 augusztusban kapta meg. A Surrey Aero Club ekkor megalakult és a telken álló épületet a klub központjaként kezdte használni. Két évvel később a Redwing Aircraft Company megvásárolta a területet és repülő-oktató iskolát kezdett üzemeltetni. A repülőteret versenyre készülő pilóták is használták. 1933-ban a területet eladták egy befektetőnek. A Légügyi Minisztérium kereskedelmi légi járatok közlekedését engedélyezte a repülőtéren. 1936-ban már menetrend szerinti járatok közlekedtek Gatwick és a kontinens között. Egy kör alakú terminál épületet építettek Frank Hoar tervei alapján, melyet aluljáró kötött össze a Gatwick lóversenypálya vasútállomással, így az utasok London Victoria pályaudvarról egészen a repülőgépekig tudtak utazni végig fedett körülmények között. Két halálos baleset megkérdőjelezte a repülőtér biztonságát 1936-ban, továbbá a terep gyakran ködös és nedvesedésre hajlamos volt. Az aluljáró eső idején rendszerint beázott és a víz felgyülemlett benne. 1937-ben, mivel hosszabb kifutópályára volt szüksége a British Airways gépeinek, illetve a fenti hátrányok miatt átköltözött végül a Croydon repülőtérre. Gatwick pedig újra a civil repülőgépek légikikötője maradt, illetve a Royal Air Force (Királyi Légierő) oktató iskolája üzemelt itt. Számos repülőgépek javításával foglalkozó cég költözött ide.

1939 szeptembertől a Királyi Légierő kisajátította a repülőteret és a repülőgépei javítására használta. Noha az éjszakai bombázók támaszpontja Gatwick lett, később repülőszázad működött itt, továbbra is a leginkább javítási-, karbantartási munkálatokra használták a repülőteret.

1945-70
A második világháborút követően a karbantartási munkákat továbbra is itt végezték és a charter társaságok háborúból megmaradt üzemképes gépei kezdték használni a repülőteret. Többnyire teherforgalmat bonyolítottak innen bár a terület erősen vizesedett és ezért alacsony maradt a repülőtér forgalma. 1948 novemberében a tulajdonosok bejelentették, hogy a Királyi Légierő nem kívánja tovább használni a légikikötőt, így 1949-től a polgári repülés kiszolgálója maradt.

A Stanstead repülőtér lett a közkedvelt, mint London második légikikötője, így a Gatwick sorsa kapcsán kétségek merültek fel. A helyi hatóságok ellenzését figyelmen kívül hagyva a kormány úgy döntött, hogy a Gatwick a Heathrow alternatívája lesz. 1952 júliusban nagyszabású fejlesztési munkálatokat jelentettek be, ezért a repülőteret 1956 és 1958 között lezárták a 7,8 millió font értékű átalakítás végrehajtása miatt. A fejlesztési munkák kivitelezője az Alfred McAlpine vállalat volt. 1958 június 9-én II.Erzsébet királynő de Havilland Heron gépén a felújított Gatwickre repült és ünnepélyes keretek között megnyitotta azt. 1958 május 30-án, a hivatalos megnyitást megelőzte a Transair légitársaság kereskedelmi járatainak beindítása, a felújított repülőtér legelső érkező gépe pedig a Jersey Airlines de Havilland Heron típusú légcsavaros repülőgépe volt.

A fő terminálépület, amit ma South Terminalként (Déli Terminal) ismer az utazóközönség a két éves felújítás során épült. 1962-ben további két terminálszárny (móló) épült.

A Gatwick volt a világ legelső közvetlen vonat-összeköttetéssel rendelkező repülőtere, és egyike azon elsőknek, ahol mólók révén a repülőgépek egészen a terminálhoz közel parkolhattak, így az utasok mindössze rövid sétával lényegében fedél alatt jutottak az érkezőcsarnokba. Később, amikor a terminálszárnyakat felújították, az 1970-es évek végétől a ’80-as évek elejéig új, mozgatható-, kinyitható utashidakat szereltek fel. A British European Airways légitársaság rendszeres járatokat indított, és helikopterbázist alakított ki a Gatwicken. Az első távolsági járatok üzemeltetői a British West Indies Airways és a Sudan Airways voltak. A későbbi Blue Nile (Kék Nílus) járat Kartúm és London között a British United Airways Vickers Viscount típusú gépével üzemelt.

Az 1950-es évektől Nagy Britannia privát légitársaságainak nagy része a Gatwicken rendezkedett be. Az első a Transair volt, melyet az Airwork, majd a Hunting-Clan, legutóbb pedig a Morton Air Service követett. 1960 júliusában ezek egyesültek létrehozva a British United Airwayst. A ’60-as években a BUA volt az ország legnagyobb független légitársasága és egyben a Gatwick legnagyobb rezidens légi fuvarozó cége. Az évtized végére ez lett a repülőtér vezető menetrendszerű járatokat üzemeltető vállalata 71 000 km-nyi rövid-, középtávú és távolsági útvonalhálózatával Európa-szerte, Afrikába és Dél-Amerikába. Ezeket az utakat BAC 1-11 és Vickers VC-10 sugárhajtású gépeivel bonyolította.