Christie első regényét, A titokzatos stylesi esetet 1920-ban adták ki, ebben a történetben mutatta be az olvasóknak Hercule Poirot-t, aki azután hosszú időn át, összesen 33 regényben és 54 novellában szerepelt.

A másik ismert szereplője Miss Marple, aki A kedd esti klubban (The Tuesday Night Club) szerepelt először, és akit olyan nőkről formált meg, mint saját nagymamája és az ő régi barátnői.

A második világháború idején írta regényeit, a Függöny: Poirot utolsó esetét (Curtain) és a Szunnyadó gyilkosságot (Sleeping Murder), melyeket két nagy nyomozója utolsó ügyeinek szánt. Christie mindkét könyvet elzárta egy bankszéfbe, és csak élete végén, több mint harminc évvel később adatta ki, amikor érezte hogy többé nem tud írni.

Hasonlóan Arthur Conan Doyle-hoz, a '30-as évek végére Christie is egyre jobban megunta nyomozóját. Ebben az időben naplójában Poirot-t elviselhetetlennek nevezte, és a '60-as évekre úgy érezte, hogy Poirot "egy egocentrikus, dilis alak". Azonban - ellentétben Conan Doyle-lal - Christie ellenállt a kísértésnek, hogy elpusztítsa népszerű nyomozóját. Úgy vélekedett magában a dologról, hogy ő egy szórakoztató, akinek az a munkája, hogy előállítsa azt amit a közönség szeret - és a közönség Poirot-t szerette.

Poirot-val ellentétben Miss Marple-t kedvelte. Annak oka, hogy mégis jóval több Poirot-történet született, az hogy az 1940-es évekig az egyetlen Miss Marple regény a Gyilkosság a paplakban (The Murder at the Vicarage) maradt.

Christie soha nem írt olyan regényt melyben együtt szerepelt volna Miss Marple és Hercule Poirot. Egy nemrégiben előkerült hangfelvétel szerint ezt így indokolta: „Poirot, a tökéletes egoista nem szerette volna, ha (ki)oktatják saját mesterségében, vagy hogy egy élemedett vénkisasszony tegyen neki javaslatokat.”

A Függöny: Poirot utolsó esetete hatalmas sikerét követően 1976-ban Christie engedélyt adott a Szunnyadó gyilkosság kiadására is, de még a könyv megjelenése előtt elhunyt. Ez adhat magyarázatot a regényben levő ellentmondásokra, melyek egyébként szokatlanok a Miss Marple-történetekben, például hogy Arthur Bantry ezredes, Miss Marple barátnőjének a férje még élt és virult a Szunnyadó gyilkosságban, annak ellenére hogy a már korábban kiadott könyvekben halottként utaltak rá. Lehetséges hogy Christie-nek már nem volt ideje a kézirat átnézésére halála előtt. Miss Marple jobban járt Poirot-nál, mivel miután megoldotta a rejtélyt, hazatért házába St. Mary Meadben, hogy tovább élje hétköznapi életét.

A Desert Island Discs egyik 2007-es kiadásában Brian Aldiss elmondta, hogy Agatha Christie neki azt mesélte, könyveit megírta az utolsó fejezetig, amikor is megvizsgálta, ki a legvalószínűtlenebb gyanúsított-jelölt. Azután újra átdolgozta a kéziratot, elhelyezve benne a szükséges változtatásokat, melyekkel gyanússá tette a figurát. Christie munkamódszerének bizonyítékai, melyeket egymás utáni életrajzírók írnak le, cáfolják ezt az állítást.

Agatha Christie csaknem összes detektívtörténete az angol közép- és felső osztályra koncentrált. Nyomozója általában vagy belebotlott a gyilkosságba, vagy egy régi ismerőse, aki érintett volt az ügyben, fordult hozzá segítségért. A nyomozó fokozatosan haladva mindenkit kihallgatott, megvizsgálta a bűntett helyszínét és minden nyomot feljegyzett azért, hogy az olvasók elemzehessék őket, és egyenlő esélyt kapjanak arra, hogy maguk oldják meg a rejtélyt. Azután, nagyjából a történet felénél, vagy néha az utolsó fejezetben/felvonásban az egyik gyanúsított meghalt, gyakran azért, mert véletlenül kiderítette a gyilkos kilétét, emiatt el kellett hallgattatni őt. Néhány regényében, köztük a És eljő a halál...-ban (Death Comes as the End) és a Tíz kicsi indiánban (Ten Little Indians) több áldozat is volt. Végül a nyomozó összehívta az összes lehetséges gyanúsítottat, és lassan leleplezte a tettest, miközben számos egyéb titkot is felfedett, néha harminc, vagy annál is több oldalon át. A gyilkosságokat gyakran hihetetlenül találékony módon, fortélyos cseleket alkalmazva követték el. Christie regényeire szintén jellemző a feszült légkör, és nyomasztó lélektani bizonytalanság, várakozás, melynek oka szándékosan lassú tempójú prózája.

Két esetben a történet narrátoráról derül ki meglepetésszerűen, hogy ő volt a gyilkos.

Négy történetben Christie futni hagyta a gyilkost az igazságszolgálatatás elől (az utolsó háromban majdhogynem jóváhagyva tettüket), ezek a A vád tanúja és más történetek (The Witness for the Prosecution), Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express), Függöny: Poirot utolsó esete (Curtain) és A váratlan vendég (The Unexpected Guest).

Számos esetben a gyilkos nem került az igazságszolgáltatás kezére, hanem végül ő is meghalt (a halált itt mint a "jobb" végkifejletet hozta a történet zárásába Christie), például a Halál a Níluson-ban (Death on the Nile), Az Acroyd-gyilkosságban (The Murder of Roger Ackroyd), A ferde házban (Crooked House), Találkozás a halállal-ban (Appointment with Death) és a Hétvégi gyilkosságban (The Hollow).